Az asztalosok egészségügye - (Kilencven évvel ezelőtt)

Az ipari munkásság egészségügye a szigorúan vett munkakörülményeken túl, szinte az egész életet érinti. A munkahelyi viszonyok: épület, fűtés, világítás, levegő, maga a munkahely: munkaasztal, szerszámok, gépek és azok fölszereltsége, balesetveszélyessége, a munkaruha, továbbá a munkaidő, a fiatal és időskori munka, a szakképzés, a baleseti, beteg- és nyugellátás, a fizetés és ebből következően a megélhetés, mind az élet egészét érintő fontos vonatkozások, amiket összefoglaló néven társadalombiztosításnak nevezünk.

Ennek története évszázadokra nyúlik vissza (l: bánya társpénztárak, a céhek tagjaikat és azok családját segélyező szerepe). Az, hogy a munkások érdekeit széles körben, ma már szinte mindenre kiterjedően törvények védik és garantálják, az elsősorban a mindenkori munkásság harcainak köszönhető és csak másodsorban a valamikori kormányok belátásának.

A fejlődés legfontosabb állomásai Magyarországon a következők voltak: Általános Munkásbetegsegélyző- és Rokkantpénztár (1867), kötelező biztosítás (1891: XIV. tc.), különböző helyi és iparági segélyező pénztárak alapítása, azaz decentralizáció, majd ezek működési zavarait követően centralizáció és a feladatoknak, a betegségen túl, a balesetekre való kiterjesztése. Munkásbiztosítási bíróságok szervezése (1921. XXXI. tc.), Országos Munkásbiztosító-Intézet (1927. XXI. tc.). Ezen intézmény hamarosan végrehajtott átszervezésével született meg az Országos Társadalombiztosító Intézet (1928. XL. tc.), a máig emlegetett OTI.

Az alapító törvény, az Intézet feladatává tette „az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítás lebonyolítását is. A biztosítás ez új ágainak megteremtésével az Intézet tagjai sorába idővel már nem csupán a munkavállalók és munkaadók fognak tartozni, hanem oly egyének is, akik a múltban kifejtett munkatevékenységük eredményeként öregségük ill. megrokkanásuk esetére az Intézettől járadékot élveznek; hasonlóképpen az előbb említett munkavállalók özvegyei és árvái is.” (1931) A feladatok félreérthetetlenek: „Az OTI szolgáltatásai részben természetbeniek (orvosi kezelés, gyógyszer, kórházi ápolás, szanatóriumi ápolás, gyógyászati segédeszközök, pl. szemüveg, művégtag stb.), részben pénzbeliek (a betegség negyedik napjától esedékes táppénz, terhességi- és szoptatási segély, öregségi-, rokkantsági- stb. járadékok). Az OTI-nak önkormányzata van; a közgyűlés tagjainak fele részét a munkaadók, fele részét a munkavállalók küldik be. A főfelügyeletet az állam a kinevezett elnök és alelnökök útján gyakorolja. Az intézet tisztviselői, orvosai, kivéve a szerződött gyógyító orvosokat, állami alkalmazottak.” (1941)

A háború előtt, közel kilencven éve jelent meg a bútorgyári igazgató Jordán János: Az asztalosok egészségügye c. munkája (1933). Az asztalosság helyzetét – ebben a témakörben először – áttekintő munka több, érdeklődésünkre máig számot tartó részletet mutat be, ír le és tárgyal. A szerző, munkája során széles szakmai segítségre támaszkodott: Országos Iparegyesület, Asztalos Ipartestület, Famunkások Szövetsége, Újpesti Ipartestület, szakorvos, a Győri Bútorgyár, így is biztosítva a kérdéskör minél teljesebb és hitelesebb áttekintését. Cikkemet e munka alapján állítottam össze.

A rövid szakmatörténeti bevezetést követően, az egészségügyi helyzet áttekintése és összegzése után olvassuk: „az asztalosmesterség egészségügye még ma sem kielégítő …a magyarországi viszonyok… mostohábbak, mint Európa nyugati országaiban. Fontos érdekünk és feladatunk ezen javítani."

Tanulságos, elgondolkoztató a külföldi és a hazai statisztikai adatok (1918) összehasonlítása. „A mi asztalosaink produktív éveinek száma: 31½, vagyis a németországi asztalosmunkás átlagban 6½ évvel többet tud dolgozni a maga és családja javára, mint pl. a budapesti. Hogy miért van ez így, abban nagy szerepük van azoknak az általános ártalmaknak, amelyek a legtöbb ipari munkásra nézve közösek. Ilyenek: a munkába lépés alacsony korhatára, az orvosi vizsgálat hiánya a foglalkozásba lépés előtt, a hosszú munkaidő, az alacsony munkabér és ennek folytán a munkások elégtelen vagy célszerűtlen táplálkozása, rossz lakásviszonyai, az albérleti és az ágyrajáró rendszer, ami kinövéseivel utat nyit az alkoholizmus és a nemi bajok elterjedésének is.” „Ez alkalommal csupán azokra a veszélyekre kívánunk rámutatni, amelyek az asztalosmunkásokat az ipari helyiségek és berendezések hiányos volta, rossz levegője, az ipari mérgek és főleg az ipari por révén érik.”

Az I. világháború után, a megcsonkított hazában mindenképpen, de a nagy világgazdasági válsággal együtt még szörnyűbb volt a gazdasági helyzet. A tárgyunk szempontjából eleve rossz örökség tehát tovább romlott, kényszerű, alig minősíthető műhely- és lakáskörülményeket hozott. A pinceműhelyek, az eleve kis munkáslakásban berendezett műhelyek és a lehetetlen, ma már elképzelhetetlen tartalmú társbérletek körülményei kizárták a minőségi munka, az emberhez méltó életet, s az egészség fenntartásának még a lehetőségét is.

A kényszerűségből berendezett, s rendszerint túl kicsi helyen lévő műhelyekben „a gépek, szerszámok, anyagok zsúfoltsága miatt nagyobb a baleseti veszély, kevés az egy munkásra eső légtér, ritkán éri napfény, a mesterséges világítás pedig fölötte gyarló szokott benne lenni.” A kívánatos cél pedig nyilvánvaló: egészséges, és a minőségi munka lehetőségét biztosító normális műhely. „Törekednünk kell…, hogy az asztalosműhelyek gépüzemi, kézi üzemi, enyvező és fényező szakaszokra tagolódjanak. A legnagyobb figyelmet a gépüzemi műhelyrészre kell fordítanunk, mert a fafeldolgozó iparnak leggyakoribb balesetei itt fordulnak elő.” A szerző leírja, hogy mivel a baleseteket követő perekben a baleseti bíróságok már a századfordulón is rendre a balesetet elszenvedők javára ítéltek meg kártérítést és/vagy életjáradékot, „maguk a munkaadó testületek szorgalmazták a kormánynál és a törvényhozásnál a kötelező munkásbiztosítást.” A balesetek megelőzésében és elhárításában kétségtelenül nagy szerepük van a gépek védőberendezéseinek. „A védő készülékek fölfedezése és alkalmazása terén az utóbbi évtizedekben nagy haladást tett az ipar, vannak azonban olyan védő készülékek, amelyeknek nehézkes a kezelésük és a munkát némileg lassítják. Ez a körülmény nem egyszer az oka annak, hogy a munkás idegenkedik a védő készüléktől, mellőzi a használatát és ez által veszedelemnek teszi ki a testi épségét, néha az életét is. Újabban számos gépet úgy szerkesztenek, hogy már elválaszthatatlanul védőberendezéssel készül…” Külön bekezdés részletezi az ezzel szoros kapcsolatban lévő és megoldásra váró feladatokat: a munkások betanítása a gépek megismerésére, és kezelésére, a műhelyben kiakasztandó figyelmeztető táblákra stb. „A veszélyesebb gépek mellé csak kipróbált, gyakorlott munkást szabad állítani… Amerikában vannak… gyárak, ahol a balesetek számában való javulásért a vállalat jutalmazza a munkavezetőket és munkásokat.” Villantja fel a szerző a kívánatos és a távoli ködökben már kitalált és jó megoldást. Részletesen foglalkozik a mára már réges-régen túlhaladott, sőt, el is felejtett transzmissziós központi energiaellátó rendszer közlőműveinek biztonságos burkolásával, majd a forgácsoló és csiszológépek védő- és por-elszívó készülékeit mutatja be szemléletes felvételeken.

Külön tárgyalja az egyes gépeket – gyalugép, szalagfűrész, csiszológép, vastagsági gyalu, – bemutatva azok balesetveszélyességét és a balesetek megelőzésének módját. „A faipari marógép szintén gyakran okoz balesetet. Az úgynevezett egyetemes famarógépen sokféle munkát lehet végezni, s éppen ezért a védőkészüléket mindig a változó munkához kell igazítani. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egy késsel dolgozó marógépen a baleseti veszély igen nagy és ezért célszerű úgynevezett korongmaróval fölszerelni a faipari marógépet, melynek még az a különös előnye is van, hogy sokkal egyenletesebben dolgozik.” (6-7. kép) Az idézetben szereplő „faipari maró”, az tk. a máig közönséges asztalosmaró, az „egy késsel dolgozó”, az a forgástengely résében ékekkel rögzített un. kapásmaró, amelynek hátborzongató volt a látványa is, a vele való munkáról pedig ne is beszéljünk! A szövegben említett „korongmaró-k” a tárgyalt időszakban létező legmodernebb, már dinamikailag is többé-kevésbé kiegyensúlyozott, s mára szintén a múltat idéző koronamarók voltak.

Az akkori körülmények között jószándékú naiv ábránd volt csupán a szerző részéről természetes világításról és szükséges légtérről beszélni! „Szakemberek szerint a nappali világításra teljesen elégséges, ha minden 30 köbméter légtérre 1 négyszögméter ablakfelület esik. Fejenkint 15 köbméter légteret számítva, minden egyes munkásra 0,5 négyszögméter ablakfelületnek kell jutnia.” Az alkalmas munkaruha leírása és meghatározása viszont nagyon is indokolt volt! „A gépek és hajtóművek közelében nem szabad libegő ruhát hordani, sem pedig ott öltözködni vagy vetkőzni. A női munkások ne hordjanak lelógó hajfonatot; ha fejkendőt hordanak, a csücske ne álljon ki.”

„Különösen hangsúlyozni kell azt, hogy szeszes italt inni a munkateremben, műhelyben, de egyáltalában az egész telepen szigorúan tilos. Akin észre lehet venni, hogy munkába lépés előtt szeszes italt ivott, nem szabad a munkahelyre bebocsátani. Szeszes ital után a megfigyelő- és elhatározóképesség lankad, az idegrendszerben gátlások jelentkeznek.” Ismerős szavak… „Az asztalosműhely jó berendezésének egyik legfontosabb kelléke a sok fűrészpor, forgács és csiszolópor elszívásáért felelős szellőzőkészülék. Az iparegészségügyi statisztikák alapján az ezer munkásra jutó légzőszervi megbetegedés:

• a mintázóknál 42.0;
• a lakatosoknál 76.4;
• a köszörűsöknél 79,8;
• az öntőknél 87,5;
• a faipari gépmunkásoknál 121,6;”

„Minden famegmunkáló telepen egyrészt a finomabb por kiszivat - tyúzására, másrészt pedig a forgács eltávolítására porszívót kellene felállítani. A porszívó készülék a forgácsot és a fűrészport már keletkezésekor eltünteti és a levegőt tisztítja, így a tüdővész terjedését hathatósan gátolja. A forgács eltávolítása az utat is szabaddá teszi és csökkenti a baleset és tűzveszély esélyeit.” Érezhető, hogy ez sem több javító szándékú figyelmeztetésnél.

„Csiszoló gépeknél porszívó alkalmazása mellett is finom faszálkák jutnak a levegőbe; belehelve, kárt tesznek a tüdőben.”

„Az ipari poron kívül is vannak még a faipari munkának olyan ártalmai, amelyek a szakmánál használatos és mérgező hatással bíró anyagokból kerülnek az emberi szervezetbe és ott végzik romboló hatásukat… Műasztalosoknál, esztergályosoknál gyakori eset, hogy bizonyos fanemek – ilyen pl. az ébenfa pora – bőrlobot okoznak,” ami főleg a ruhával nem takart lágy részeken és az ízületek környékén jelentkezhet. Az asztalosok egyik fontos, befejező művelete, a politúrozás is veszélyes, mert az „a szesz, amiben a lakkmézgát feloldják, denaturált szesz.” és a normál szesz denaturálására használt „pyridin-bázisok elég súlyos mérgek, amelyek izgató hatással vannak az idegrendszerre és főleg a gerincagyra… A bútorfényező keze, karja és arca gyakran szenved pyridin-okozta hólyagos kiütéstől, aminek csak úgy lehetne elejét venni, ha az alkoholt faszesz és pyridin helyett valami más anyaggal denaturálnák… A faszeszt (metylalkohol) kiterjedt módon használják a kence és a politura készítésénél és feltehető, hogy az asztalosok és bútorfényezők kötőhártya-hurutját éppen a faszesznek gőzei okozzák. Ez a hurut néha… égető érzést is okoz a szemben és a szemhéj szélét megduzzasztja.” A politurától keletkező ekcéma néha olyan súlyos, hogy tőle a munkás csak más szakmára való átváltással tud megszabadulni!

Bőrbajt más, pl. a mahagónifa pirosra pácolásakor használatos „festékek” is okozhatnak.

„A bükkfából és a diófából készült bútorok bevonására használatos ún. brunolein sem egyéb, mint ólomtapasznak terpentinolajban és benzinben való oldata… az asztalosokat még az ólommérgezés veszélye is fenyegeti.”

A szerző kitér az alkoholizmusra is és annak, az iszákos asztalosokat fenyegető sajátos-ijesztő következményére is. „Az alkoholizmus nem jellegzetes asztalosbetegség, de közöttük is akadnak…” A baj akkor jelentkezik, ha az asztalos „a politurát megissza. Az abban levő gyantakeveréket (schellakot) a savak kicsapják és éppen ezen oknál fogva a szokványos polituraivóknak a gyomrában apró schellak-olvadékok képződnek, amelyek egymáshoz tapadva, idővel gombóc nagyságúak lesznek és csak operativ beavatkozással lehet eltávolítani… megesik, hogy az orvos ezeket a köveket kezdetben rosszindulatú daganatnak nézi.”

Végül szó kerül a mesterségre hagyományosan jellemző, un. asztalosbetegségekről is. A sok állás miatt gyakori a „vivőér-tágulat”, aminek következményeként, ha a tágulatban az ér megreped, nehezen gyógyuló „alszár-fekély” alakulhat ki. A baj kifejlődésének és elhatalmasodásának a lábszár gondos pólyázásával – fáslizásával – vehetjük elejét. Szintén jellegzetes asztalosbetegség az X-láb és a görnyedt tartás. „A gyalupad mellett való helytelen állástól a fiatal munkás lábszára X alakúra deformálódhatik. A gyalupad mellett való meghajlástól görnyedt lesz a testtartás… (11-14. képek). Szokjuk meg az egyenes testtartást és mély lélegzetvételt, a friss levegő szeretetét.”

Zárásként megállapíthatjuk, hogy Jordán János igazgató úr a cikk elején megnevezett és végig hivatkozott füzetben az asztalosok egészségét a mesterség gyakorlása során fenyegető veszélyeket számba vette, alaposan áttekintette, s a helyzet javítását célzó javaslatait a kor lehetőségeihez igazodva megadta. A fejlődés azóta ezen a téren is óriási volt, s megnyugtató látni, hogy már akkor is volt olyan szakmai vezetője az asztalosságnak, aki javító szándékkal emelte fel ujját és figyelmeztetett az akkor megoldásra váró feladatokra.

14 kép a galériában

Tetszett a cikk?